Szülés utan
Sose gondoltam volna, hogy ez az egész ennyi éven át velem marad,hogy mindig ott lesz egy-egy apró gondolat, mely minden étkezés közben megkongatja a vészharangot. Olyan hirtelen csapnak le a szavak, mint ahogy a hullámok ostromolják a partot a vihar alatt. Minden alkalommal érzem, ahogy gyűlnek a viharfelhők akárhányszor ennem kell. Hiszen most tényleg muszáj, mert a testemből táplálom Őt. Ez arra elég, hogy rábírjam magam az evésre, de a bűntudatot és az undort nem tudom legyőzni. Azt mely minden alkalommal elfog ha belenézek a tükörbe. Egy teljesen más ember néz vissza rám, egy fáradt karikás szemű, anya testű zombi. Minden porcikámat utálom, bár ez már évek óta így van. Mindez persze megéri, hiszen a egy csodálatos kisfiú anyukája lehetek és ezen semmiért se változtatnék. Ennek ellenére, szeretnék újra vékony és gyönyörű lenni. Ennek is eljön az ideje, tudom, hogy menni fog újra...addig pedig dacolva a hullámokkal sodródom tovább.